Ki meri felvállalni magát a nyilvánosság előtt?

Kevesen.

Kiposztoljuk a szép, mosolygós, nyaralós, bulizós, frissen fodrászolt, esküvőre készülős vagy épp műtermi, agyonbeállított  képeinket az ismert közösségi oldalakra.

Hadd irigykedjen csak mindenki!

Bár időnként vitákat, egyéni sérelmeket is olvasni, nem az a jellemző.

Véleményem szerint aki túlságosan kitálalja az életét ezeken a fórumokon, elég butaságot művel.

Idővel meg is bánhatja ezt a fajta tettét, de már ott volt, az emberek ismeretlenül-ismerősen olvasták, megragadt bennük.

És akár tetszik, akár nem kialakítanak valamiféle képet az egészről.

Csapocska Mónika nyílt  levele volt férjéhez pár nap alatt körbejárta az internetet.

Bennem ő pozitív gondolatokat ébresztett. Egyszerűen rokonszenvezek vele.

Mint  több tucatnyi asszony, akinek vagy hasonló érzésekkel kell szembesülnie, vagy csak egyszerűen szolidárisak. És NŐK.

Igen, előbb utóbb mindenkinek szembe kellene nézni önmagával. Belenézni abba a bizonyos tükörbe.

És ez alatt nem kizárólag a külsőségeket értem.

Az idő könyörtelen, nemcsak velünk, asszonyokkal. Aki a Földön él, napról napra öregszik.

Önök is, kedves férfiak.

Jelleme válogatja ki, hogyan teszi ezt.

Azt mondják negyven felett kiül a lelkünk az arcunkra.   Barázdáink, arcvonásaink egyre jobban árulkodnak arról: milyen emberek is vagyunk valójában.

Félénkek, szorgalmasak, bátrak,  gyámoltalanok, magányosak, boldogtalanok, jókedvűek, agyonhajszoltak, elégedettek, nagyképűek, elvarázsoltak, fennhéjázóak, szerények, kishitűek, beképzeltek, önzőek, okosak, engedékenyek, morcosak,kitartóak,tapintatlanok, ostobák, nagylelkűek, szórakoztatóak,mohóak, ragaszkodók.

Vagyunk, létezünk. És alaposan megbántjuk egymást. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Hiába tudjuk: az út lélektől lélekig vezet!

Mónika számot vetett magával és férje durva szavaival.

Valószínűleg megtalálja lelki békéjét, hiszen benne van mindaz, amit annyian szeretnénk! A bátorság. és az erő.

Hogy megláthassuk  a bennünk rejlő szépséget! És elfogadjuk magunkat minden hibánkkal  és gyarlóságunkkal együtt!

Mert minden ember  ( nő és férfi egyaránt) egyedi, egyszeri, megismételhetetlen!

Itt a levél, mindenki okulására.

Hölgyeim, bátran sírjunk, hagyjuk, hadd folyjanak azok a könnyek!

És még valami!

Számomra sokkal emberibb és őszintébb ez a magyar történet, mint a már több ismerősöm által kiposztolt világhírű amerikai színésznő ” hitvallása”.

Nekünk kisembereknek nincs írónk, aki megfogalmazza helyettünk a mondanivalónkat.

Ha neki, ott, a sikerek csúcsán nincs ideje megérteni egy másik embert, miért és mi vezetett oda, hogy úgy viselkedjen: ahogy, akkor hová jutna a világ?

Igenis mosolyogjunk arra, aki nem viszonozza azt, egyszer ő is rájöhet : változtatnia kell, különben végérvényesen magára marad!!

Nyílt levél a volt férjemnek, és mindenkinek, aki olvassa.

Kedves Zsolt!

A soraim néhány napi rágódás, gondolkodás után fogantak meg a fejemben. Az inspirációt a te 2014. augusztus 31-i, vasárnapi telefonon tett javaslatod, mi szerint nézzek a tükörbe, mert olyan gusztustalan, ocsmány, visszataszító szörny vagyok, hogy tőlem menekül mindenki, és a közös fiunkon kívül senki nem áll szóba velem, valamint Bogdán Ildikó felhívása adták. Ildi arra kéri az olvasóit, osszanak meg magunkról olyan képeket, amelyeket egyébként nem szívesen publikálnának, felvállalva ezzel a kevésbé előnyös oldalukat is.

Közzé teszek ezért két képet. Az egyiken 20 éves vagyok, a másik pár hónappal ezelőtt készült.

A tükörbe tekintve (mert igen, belenéztem) inkább a nemrégiben készült fotó tükrözi a valóságot. Ronda vagyok. Tényleg. Ráncos az arcom, a szemem környéke, megnyúlt az orrom, a szemöldököm elburjánzott, az államon, nyakamon petyhüdt a bőr. Szomorúság, fásultság, üresség árad a tekintetemből.

Ha harcolni akarnék a valósággal, most sírnék. Mert a szívembe mart, hogy valaki a szemembe vágta az igazságot. Ráadásul az illető férfi, sőt, a gyermekem apja.

Ahogy szemlélem az önmagam által készített portrét, történetek tolulnak elmémbe.

A szarkalábak születése úgy tizenegy éve, fiunk világrajövetelével egy időben kezdődött. A 10 hónapig tartó szoptatás, és a vele járó, éjszakai 6-8- szori ébredés hozadéka ez. Te erre vélhetően nem is emlékszel, hiszen abban az időben szabad időd nagy részét a harmadik diplomád megszerzésére, a vizsgákra való felkészülésre, kerékpározásra, meg Balázs barátoddal való eszmecserékre fordítottat.

A homlokom ráncait onnantól látom nap, mint nap, hogy kilenc évvel ezelőtt bejelentetted, szerelmes vagy valaki másba, és vele akarod tovább élni az életed. A napokig tartó sírás lenyomatát őrzöm íly módon.

A szemöldököm talán akkor vált bozontossá, amikor gyermekünk óvodás korában egyszer csak nem mert elaludni. Ha kijöttem a szobájából, visítva futott utánam, mert rettegett a szörnyektől. Ezért az ágy mellett, a szőnyegen ülve, vagy fekve aludtam három hónapig. Talán rémlik az eset neked, mert pszichológushoz vittem, igaz, te nem akartál részt venni a folyamatban, nem jöttél el a megbeszélésre.

Az első ősz hajszálat akkor fedeztem fel, amikor napokig rémálmok gyötörtek, mert megfenyegettél, hogy lefényképezed a lakásomban a rendetlenséget, a koszt, majd a gyámhivatalnál feljelentesz, mert nem vagyok alkalmas anyának, és el fogod vetetni tőlem a fiunk. Szerencsére, amikor megszületett a másik házasságod első gyümölcse, erről a tervről letettél.

A befelé forduló, szomorú tekintetet azoknak a nehéz sorsú beteg embereknek a számlájára írom, akikkel munkám során találkozom, és akiknek igazán, érdemben nem tudok segíteni. Mivel oly régóta nem vagy életem része, a naponta zajló történéseimről nyilván sejtésed sem lehet.

A nyakam, az állam akkor ereszkedett így meg, amikor a második férfival, akit szeretettem, a kapcsolatom véget ért. Lehajtott fővel jártam sokat, mert nem akartam, hogy mások lássák a fájdalmamat. Nyilván nem tudhatod, mit éltem akkor át.
.
Kedves Zsolt!

Ha röviden, és tömören akarnám az előbbi felsorolást megfogalmazni, egyetlen szót is írhatnék: ÉLET.

Igen, az élet nyomai, történései, harcai, szenvedései és örömei azok, amiknek térképe erre a szörnyarcra került.

És tudod mit? Szeretem. Szeretem ezt az arcot. Mert az enyém. Ezt sikerült a sors által alakítanom. Tudok vele mosolyogni, sírni, fintorogni. Simogatja a szél, melengeti a nap, és a gyermekem minden este erre adja a jóéjt puszit.

Köszönöm, hogy most, életem közepén erre a számvetésre sarkalltál, mert így tudtam meg igazán, ki is vagyok, mennyit érek. Nem kell szégyenkeznem. Kiálltam a próbát, élek, létezem. Az arcom egyedi, egyszeri, megismételhetetlen. Hű szolgám, melynek minden egyes barázdája, mélyedése, kátyúja egy-egy emléket őriz.
Most látom csak, milyen gazdag vagyok!

Ps:  A bejegyzés Csapocska Mónika jóváhagyásával jelenik meg ! Megmutattam neki, elnyerte tetszését!

Elmondta: minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyre eljutott levele, Ausztráliától Szerbiáig.

Talán, mert ennyire sok nő szeretne bátorságot meríteni önmagából!

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek látogass el Fb oldalamra, ahol támogathatsz egy kattintással! Hadd örüljek   Thx!!

https://www.facebook.com/Mohamamafozocskezik

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek látogass el Facebook oldalamra, ahol támogathatsz egy kattintással!    Thx!!https://www.facebook.com/Mohamamafozocskezik